Rólam
Szakmai önéletrajz
Alulírott Ónody Éva, nevezetes időben, az 1956-57-es tanévben érettségiztem, Battonyán a Mikes Kelemen Állami Általános Gimnáziumban. Osztályfőnököm, Dr. Jeney János volt, aki életem példaképe lett; – piarista szerzetesrendből kilépett tanár, az utolsó polihisztorok egyike volt és ’56-os forradalmár. /A forradalom után kilenc évet börtönben ült és élete végéig egészséget károsító fizikai munkát végezhetett a egyik gyógyszergyárban. Főleg neki köszönhetem irodalmi érdeklődésemet. Akkori jelentős sikerélményem; a gimnázium minden osztályában végigvitte és felolvasta másodikos koromban írt magyar dolgozatomat. Bár származásom és 1956-os magatartásom miatt, az érettségi után nem vettek föl az egyetemre, – mert a szülőfalumban és Battonyán a forradalom napjaiban nagy közösségek előtt elszavaltam Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról c. versét. Lakóhelyem tanácselnöke a továbbtanulási lehetőséget e miatt is megtagadta tőlem. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem irodalom–néprajz szakára sikeresen felvételiztem,de azért nem vehettek föl, mert ő levélben eltanácsolt. / Ennek oka volt még, a származásom; édesapám aranykalászos mezőgazdász volt és kitűnő borászként nagy földbirtokokon gazdatisztként dolgozott, majd az Alföldön jó nevű vendéglőt nyitott. Lévén a régi Szociáldemokrata Néppárt tagja, / személyesen Kéthly Anna közbenjárására kapta meg ehhez az engedélyeket. / Vendéglőnk csak az 1950-es évek elejéig üzemelhetett, amíg a rákosi éra el nem törölte a magánkereskedelmet és a kisipart.
Elmenekülni a falumból
Ismerős segítségével óraadó nevelőként sikerült elhelyezkednem, – elbújnom a tanácselnök szeme elől a Hajdú-Bihar megyei kis faluban, Csökmőn. Itt a tanítás mellett – levelezőként – tanítói oklevelet szereztem, a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán. Mire a tanításhoz a szakképesítésem is meglett, lakóhelyem tanácselnöke kinyomozta hollétemet, és megalázó nyilvános tárgyaláson, a járási párttitkár bevonásával kirúgatott az állásomból. A felmondás indoka: politikai alkalmatlanság. Következésképpen pedagógusként kitiltottak az ország valamennyi iskolájából. Holott a családunk akkor már (a húgom még középiskolába járt) édesapám rokkant nyugdíjából élt.
Így, bár úgy tűnik valamiféle személyes bosszú áldozata lettem, de nemcsak erről van szó; mert ez a fajta üldöztetés – az ún. polgári rétegnek ellehetetlenítése –, általános tendencia volt akkor, különösen az Alföldön, a Viharsarokban, ahol éltünk.
Elbújni a fővárosban
Nagy vargabetűvel Budapesten könyvtárosként helyezkedtem el és az ELTE Magyar Nyelv és Irodalom szakára már munkahelyi ajánlással vettek föl. Sokan bujdostak el így akkoriban, a kitaszítottak, akikre az “egyéb” vagy az “X” bélyeget sütötték rá. Megkésve ugyan, de középiskolai tanári diplomát szereztem Budapesten 1983-ban. Közben írásaim révén a Pest Megyei Hírlapnál sajtólevelezőként alkalmaztak.
Itt kezdtem a szakma legalsó lépcsőfokán, s mivel a beérkező panaszos leveleket riportban dolgoztam fel, hamarosan átemeltek a riport rovatba. Fő célom lett, a panaszosok a társadalom perifériájára taszítottak igazságának kiderítése, megírása.
A Magyar Távirati Irodánál, majd a szabad úszás
Belpolitikai kontrollszerkesztőként, helyesírási és stilisztikai szempontból ellenőriztem a napi kimenő híranyagot, 1970-1973-ig. Belefáradva a két műszakos robotba, mintegy két év után inkább a szabad úszást választottam;. Ez azt jelentette, hogy alkalmanként napi- és hetilapoknak, országos folyóiratoknak írtam. / Élet és Irodalom, Budapest, – a főváros folyóirata – Szabad Föld, Esti Hírlap, Új Tükör. Őrzök néhány Látóhatárt is, amiben jelen vagyok./ Ide a szerkesztő válogatásával lehetett bekerülni./ Különösen érdekeltek a társadalmi kórtünetek és a határokon kívül rekedt magyarság, valamint az emigráció sorsa.
Az Új Tükör munkatársaként
A korszak igényes kulturális heti magazinja volt, az Új Tükör, a nyolcvanas évek közepétől, ahol főleg a határokon túlra rekedt magyarság és a nyugati emigrációban élő “disszidensek” helyzetéről írtam. Témáimat vezető riportokban dolgoztam fel, amolyan kisebb lélegzetű irodalmi szociográfiákban. A lap akkori főszerkesztője Fekete Sándor volt, akit 1956 utáni hat évi börtönbüntetésének letöltése után kuriózumként, főszerkesztőnek, nevezett ki Aczél György az MSZMP KB főtitkára. Ezzel a megtorlások idején, kultúrpolitikájának ellenkezőjét akarta bizonyítani. S talán éppen ezért vagy ennek ellenére több lehetőséget / szabadságot / kaptunk mi, a munkatársak, mint amit a “tiltott” és “tűrt” korszakban más sajtóorgánumoknak engedélyeztek. A nyolcvanas években szüksége lehetett a pártpolitikának az ilyesféle látszatra. Persze nem volt egyszerű így sem a tények felderítése és közzé tétele. Például én a kollégáktól ki is érdemeltem a Bem Anyó ragadvány nevet, amire ma is büszke vagyok. Sok esetben a magyar sajtóban elsőként írtam határon túli magyar közösségekről, személyekről. A főszerkesztő számunkra azt tanácsolta; a sorok között lehessen a valóságos helyzetet kiolvasni. Először csak az erdélyi népművészet és egyéb művészeti ágak kisebbségben élő képviselői jöhettek számításba, majd pl. az Ung menti magyarok, vagy a burgenlandiak is hamarosan sorra kerültek. De a Svédországban, Belgiumban, vagy az NSZK-ban élő magyar emigráció jeles képviselői is érdekeltek, akik az anyanyelvi mozgalom kongresszusaira hazajártak. Borbándi Gyula, Gróf Eszterházy Alice / Eszterházy János felvidéki mártír leánya /, Jakabffy Ernő, Tollas Tibor, Mózsi Ferenc, Pongrácz Gergely és Pongrácz Ödön, Szente Imre, Zolcsák István és a nagyra becsült többiek. / Közülük is azok, akik a befogadó országukban már állampolgárságot kaptak. / A “tilos”és”tűrt” határmezsgyéjén egyensúlyoztunk mi ott a lapnál,, a hazai társadalmi despotikus egypártrendszer tevékenységét feltáró munkáinkkal./ Az erdélyi menekültek c. riportomat és más írásaimat, – nyolcvanas évek vége – például átvette a Frankfurter Rudschau. Az itthoni arisztokraták és az „Osztályidegenek” helyzetét ábrázoló munkáimat a New Hungarian Quaterly közölte. Szintén elsők voltunk, az Új Tükörnél, akik az ’56-os forradalmárokat bemutattuk a magyar sajtóban. Ebben az időben jelen lehettem olykor a Magvető Kiadó által évenként megjelentetett „Írószemmel” c. válogatásokban, amelyekben az év legjobbnak minősített riportjait közölték. Rangot jelentett a szakmában akkor, az Élet-és Irodalomban, a minőséget képviselő heti lapban megjelenni.
Megszűnik a lapom
Az Új Tükör 1990-ben megszűnt, de az Antall kormány idején Csurka István felkérésére, / csak tőle kaptam ajánlatot /, 1990-től a Magyar Fórum, szerződéses parlamenti tudósítója lettem, az új kormány megalakulásától. A színvonal érzékeltetésére csak annyit: a hetilapnál akkor az olvasószerkesztést ekkor Lázár Ervin végezte. A lapj anyagi ellehetetlenítése után az Új Magyarország alapító stábjában kaptam helyet, Kodolányi Gyulának, Antall József miniszterelnök főtanácsadójának ajánlásával. Albert Gábort, az átkosban többször betiltott írót nevezték ki a napilap főszerkesztőjének, Talán egy év múlva, – mintegy puccsal – Fábián László váratlanul vette át a lapot,/ Czakó Gábor közreműködésével / s az alapító munkatársakat mind a tizennégyet, – közöttük engem is – koholt indokokkal elbocsátották.
Így mindannyian a Pest megyei Hírlapnál landoltunk, Liszkay Gábor, a Lapkiadó Vállalat akkori helyettes vezérigazgatója jóvoltából. A megyei lapot, Horn Gyula miniszterelnöksége idején Szörényi Levente alapítvánnyal szerette volna megmenteni, de neki sem sikerült. Őt, az egyetlen adakozót senki nem követte, így a munkatársak állás nélkül maradtak, én 2005-ben nyugdíjba mentem. /Amennyiben nyugdíjnak lehet nevezni ezt a helyzetet egy újságíró életében./
“Nyugdíjas” éveim
Az én műfajomban tehát a nyugdíj nem jelenti a hagyományos értelemben vett pihenést. Miután minden státusom megszűnt: Dolgoztam a Magyar Nemzetnek, később olykor a Heti Válasznak, és néha az újraéledő Magyar Fórumnak. Létrejöttekor szakmailag segítettem a Képmást az akkori új keresztény elkötelezettségű hetilapot.
A Mi Otthonunknak, a havonta megjelenő lakásesztétikai folyóiratnak rendszeresen írtam egészen a közelmúltig. Itt a magyar közélet jelentős személyiségeit,főleg irodalmárait, filmeseit színészeit, képző- és iparművészeit mutattam be, otthoni környezetükben. Az organikus építészet már “tiltott” időszakában is érdekelt, így többször írtam Makovecz Imre építészről, és 2000 óta vendégként látogattam a Magyar Művészeti Akadémia Kecske utcai programjait. Látogatóban címmel sorozatot indított a folyóirat ennek a témának. Bemutattam, az akadémián közelebbről megismert, társadalmilag mellőzött értékes művészeket is. Némi fogalmat alkottam az általuk megélt „hét szűk esztendőről” az akkori MAA központilag mellőzött időszakáról.
Mostanában kötetekben gondolkozom
Kötetekben foglalom össze életművem, majd fél évszázados újságírói munkásságom legjavát és az újabban fölfedezett témákat. A Kairosz Kiadónál megjelent két könyvem: Az egyik, a Magyarnak lenni sorozatban Nyitva van az aranykapu címmel bemutattam Kocsis István drámaíró munkásságát majd a Visszaszögezett csillagokban tizenkét magyar történelmi nagyságot és azok leszármazottait. A Napkút Kiadó, „Hozzánk édesedett Rodostó” címmel, az általam jól ismert emigránsok portréját az 2014.évi Ünnepi Könyvhétre jelentette meg.
Talán említésre méltó még, hogy a Nemzeti Család-és Szociálpolitikai Intézet pályázatot írt ki 2015-ben a hatvan fölöttiek családtörténetének megírására. Én is pályadíjat nyertem “Családi emlékek láncszemei” címmel, a pályázat jelentősebb írásait a Magyar Napló adta ki, “Visszhangok” címmel.
Ónody Éva
Ilyen környezetben kellemes dolgozni
A nyaralónk kertjében
A Kairosz Kiadónál megjelent kötetem ünnepi könyvbemutatója a Litea Könyvszalonban.
A mottóját Lázár Ervin adta kölcsön, a következőt:
„Mert nagyapa minden éjjel összeszedte a lehulló csillagokat, a létráján fölmászott az égig, és szépen visszaszögezte mindeniket.”
Erkel Tibor a könyvem szereplője, a kötet létrejöttéről, a munkámról beszél a Liteában.
Antal István, a Magyar Rádió riportere, Bakó Annamária a Szalon tulajdonosa, középen a szerző, mellettem Bodza Klári népdalénekes, akivel együtt kezdtem hivatásos énekesi pályámat, amit aztán ő folytatott nagy sikerrel s én abbahagytam az írás kedvéért.
A nagyszerű és nagylelkű Bakó Annamária, aki irodalmi szalonjába képes befogadni az egyetemes magyarság szinte valamennyi jelentős kötetét, most engem is bemutatott a a nagyszűmú közönségnek.
Ugrin Arankának, kötetem szerkesztőjének dedikálok, az ünnepi bemutatón.Ő remek munkatárs volt, minden kétségemet eloszlatta.
Antal Istvánnal a Magyar Rádió szerkesztőjével.Itt éppen vigasztal, mivel az ünnepi est vége előtt el kell mennie. Azóta – fájdalom – örökre elment, nagy űrt hagyva maga után a Kossuth adón. Mert azt a briliáns riporteri tevékenységet, amit csak ő tudott, azóta nem pótolta senki.
Életünk című pályázat
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma 2014-ben Életünk című országos pályázatának egyik díjnyerteseként fogadom Soltész Miklós helyettes államtitkár gratulációját a Magyar Művészetek Palotájában. Az írásokat a Magyar Napló Kiadó Visszhangok címmel jelentette meg.
A Nyitva van az aranykapu bemutatója
Bedő Györggyel…
…parányi kiadójának helységében, az Apály utcai Kairosz irodájában, 2011-ben. /Azóta – sajnos – ö is örök búcsút vett tőlünk S hogy ki tudja ugyanígy folytatni ő utána?./
Könyvismertetőm Hevesen
A város szabadtéri majálisán, 2013. május 1-én. Szabadtéri színpadon ilyen céllal most kaptam először mikrofont.
A Visszhangok könyvbemutatóján
Ünnepi Könyvhét 2015
A 2015-ös Ünnepi Könyvhét alkalmával hármasban a Vörösmarty téren, a Tinta Kiadó sátra előtt: Balról jobbra: Szakolczay Lajos irodalom-és művészetkritikus, írásaim méltatója; Kiss Gábor nyelvész lexikológus a Tinta Kiadó tulajdonos igazgatója.Ő a bibliográfiám összeállítására biztatott; és jómagam az Új Tükörben a ” Megkopasztott férfiak” c.régesrég megjelent riportom példányát felmutatva ülök mellette. A lexikonok nélkülözhetetlen eszközeim. Kiss Gábor pedig érdeklődött a Megkopasztott férfiak iránt, Kölcsön is kérte öreg példányomat. Itt a találkozás percében átadom, s a pillanatot okos telefonommal megörökítettük.
A kis játék verklivel – 4 évesen kezdtem
Azóta is tekerem, kitartóan. Mert „…nem vurlicer a verkli, ezt szívvel kell tekerni, S nem tudhatja senki más, csakis a kintornás.” / Valahogyan így énekelte Bilicsi Tivadar, csodálatos színészünk. / S hogy én a verklit meddig tekerhetem még?