Mi, a IV/a, megsebzett lélekkel, talpig sötétben ballagtunk 1957 májusában. Torzra sikeredett még a mosolyunk is a tablóképeken. Ahogy nézem a megsárgult felvételeket, lehajtott fejjel állunk a gimnázium udvarán, kicsit egymás vállához támaszkodva, talán nem is halljuk a sebtében kinevezett új igazgató búcsúztatóját. Az osztályfőnökünk, Jeney János akkor már rég börtönben ült, hiszen november 4-e, a forradalom eltiprása óta eltelt néhány hónap. Én addigra már börtönemléket őrzök osztályfőnökünkről, imádattal szeretett tanárunkról. Mostanában ugyan ezt a szót nagyon elkoptatták, mégis az i m á d a t fejezi ki legjobban azt a rajongással és csodálattal párosult tiszteletet, amivel fölnéztünk Dr. Jeney Jánosra.
Mert hol volt akkor a Battonyai Állami Általános Gimnáziumban, de egyáltalán az országnak ebben a térségében még egy hozzá hasonló?! Az idő minket, a tanítványait igazolta, mert biztosan tudtuk, hogy nem értékeljük őt túl, reálisan látjuk, bár nagyon messziről és mélyről jöttünk mindannyian, akik az ő osztálya voltunk. A környékbeli kicsi falvak százszor megtaposott és kisemmizett világából. Talán éppen ezért láttunk olyan tisztán.
Dr. Jeney János a korszak utolsó polihisztorainak egyike volt: irodalom-latin szakos tanár, de matematikát és fizikát is tanított, és igazán akkor értettük meg, amit addig nem, amikor ő helyettesített ezeken az órákon. Létrehozta még ezen kívül a város zeneiskoláját, a helyi orvosok, ügyvédek, tanárok köréből zenekart verbuvált, és klasszikus zeneműveket tanított be nekik, jelentős repertoár létrehozásán fáradozva. Partitúrából vezényelt, és olykor zenés színpadi darabokat rendezett.
Útja Váctól Battonyáig:
Piarista szerzetesként Vácott tanított, mielőtt 1948-ban a hivatalosságok felkérték a battonyai gimnázium létrehozására. / Bizonyára neki köszönhetjük, a remek tanári kart is./ Már családostól, két kisfiával költözött Battonyára. Vesztére tette – mondták később sajnálkozva tisztelői.
Mit kaptunk mi tőle? Mi huszonkilencen, akik nélküle ugyan, de általa sikeresen érettségiztünk? Mert az alkalmatlanok korábban kihullottak, a mércét ő magasra állította. Azon túl, hogy senkit nem húztak el az utolsó évben, az érettségin, – pedig a gazdátlanul maradt nyáj általában megriad, szétszalad vagy összebújik – mi kiemelkedően jól szerepeltünk 1957-ben a félelem évében, az érettségi biztos ámulatára.
Elsősorban nem lexikális tudást követelt
A Tanár Úr – jellemző, hogy csak így hívta az egész gimnázium csupa nagybetűvel, soha semmiféle csúfnevet nem ragasztottak rá egyetlen osztályban sem. S bizony nem csupán az érettségire készített föl minket a három feledhetetlen, gazdag év alatt. És elsősorban nem a lexikális tudás érdekelte, – bár bűnnek számított például az accusatívus-szal járó infinitívokat nem tudni, de még az is, ha az időmértékes verslábakat nem ismertük föl. Nem a latin szavakat kérdezte /amikből minden órára újabb húszat tudni kellett /, s még csak nem is a római klasszikusok jó fordítása volt az egyetlen fontos. Ezek csupán eszközök maradtak a nyelv lelkéhez, az ókor példaadó kultúrájához, amit a nyelv csak hordozott. Halott nyelv nem közvetített még soha több életet, igazságot és erkölcsi példát, mint akkor három éven át Dr.Jeney János óráin.
Osztályunk számára a főtárgy az irodalom volt. Többen végeztünk később irodalom szakon “A Tanár Úr” bűvöletében. Mert ő volt a mérték, a követendő példa. Ez törvényszerű lehetett, hiszen akkor szólt hozzánk, amikor a legfogékonyabbak voltunk, mélyen bevésődött a hatása. Tizennégytől tizenhét éves korig lehettünk a közelében. 1956. október 23-a éppen tizenhét évesen köszöntött ránk. Őt a város lakói közfelkiáltással a főtérre cipelték, a Forradalmi Tanács elnökévé választották, a diákság és a tanári kar pedig a gimnázium igazgatójává.
Nem emlékszem már pontosan az első három év irodalmi tananyagára, de ez mindegy is, mert számára ürügy volt csupán az óra arra, hogy megértesse a művek valódi üzenetét, azt, hogy végül milyen emberekké kell válnunk, milyen külső és belső erőknek kell engedelmeskednünk majd egész életünkben. Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany tündökletes csillagokká nőttek a magyar órákon. És akkor a Bánk bán! A magyar sötétség éveiben, 1953-54-55-ben! Mit is üzenhetett nekünk a legjobb tanító rendből kilépett szerzetes tanár a Bánk bánnal? Ez lemérhető szétszéledő, de egyenes útjainkból, amit mindannyian megtettünk. Tudta jól, hogy nem homokba írja Mécs László verseit sem, ha a tilalom ellenére elénk állítja a katolikus líra e jelentős alakját. És a többi, a tananyagból kihagyott, tiltott irodalmat épp úgy. Nem volt veszélytelen akkor Mécs Lászlót, Herczeg Ferencet katedráról hirdetni. De Juhász Gyulától, Babitstól és minden klasszikustól tanította az “összesből” szemérmetlenül kihagyott verseket, amelyekben Trianont, az elcsatolt magyarságot és saját otthonukat siratják. /Később, 1980-ban Czine Mihály vezetésével doktorálni szerettem volna a „Trianon hatása a korabeli magyar irodalomban” témából, mert az egyetemi szakdolgozatomat is ebből írtam, de természetesen elutasították./ Sohasem felejtem el azt a félelmet, amit az irodalom óra látogatására váratlanul betoppanó igazgatónk váltott ki. Az osztály némán haptákba vágta magát, Kiss Jenő leült az utolsó padba, tanár úr pedig a legnagyobb nyugalommal folytatta a félbeszakadt mondatát Herczeg Ferencről, mint jelentős polgári íróról. /Jóval később tudtam meg, hogy igazgatónk is egy betiltott egyházi iskola kirúgott tanára volt, mint még mások többen a tanári karban./ Ennél az ijedelemnél sokkal rémisztőbb volt, amikor 1957 telén, a latin órán belépett két ballonkabátos pribék a tanterembe, a halálos csendben belekaroltak Jeney Jánosba, amit ő szemernyi ellenállás nélkül tűrt, és örökre kivezették az iskolából./
A börtönfalak után
A börtönből való szabadulása után még egyetlen egyszer találkoztam vele, a hetvenes évek elején. Alig volt hihető, hogy öreg kabátjában jön szembe velem Budapesten, a Kossuth Lajos utcában. Valahogyan nem is valóság, látomás volt. Megbénulva álltam, de ő fölismert. Nem az fájt, és fáj azóta is, hogy beszélni nem tudott, hanem hogy nem az a hajdani drága ember volt ő már akkor.. A megváltozott Jeney János suttogását hallgattam akkor, ott. Miket élhetett át a börtönben éveken át, te jóságos Isten! Csak jóval később Kalcsú Ica osztálytársunk mesélte az 50. érettségi találkozón, aki az Egyesült Gyógyszer és Tápszergyárban dolgozott akkor Rákosfalván, későbbi nevén az EGISZ-ben. Szerinte tanár urat úgy 1963-ban helyezték oda, a legveszélyesebb részlegbe. – Ebédelni mentem – mesélte Ica – az udvaron át közlekedve, s lejövet az iroda épületből, az utolsó lépcsőnél belebotlottam valakibe. Jé, ez az ember ugyanolyan, mint Jeney tanár úr! És ő volt az, csakugyan. Nem mertem megkérdezni, hogyan került ide. Mindig annyira feszült volt a helyzet, az ebédlőben is mert figyelték. Aztán oda ültettek az asztalunkhoz még valakit! Tanár úr már nem ugyanaz volt, mint annak idején. Magába forduló ember lett. Ő a nagyszerű, a legbátrabb! De a szeme a régi szeretetet sugározta! Jártam a főnökség nyakára, hogy elmondjam nekik, ki is ez az ember, beszéltem a lelkükre mindaddig, amíg ki nem penderítettek. Nem sikerült őt áthelyeztetni, s akkortól még szomorúbb lett. “Szóltak, hogy ne ebédeljek veled ” egyszer csak ezt mondta. Az egészséget károsító raktárban, ahol dolgoztatták, savakat tároltak; 20-30-50 literes ballonokból öntözgette például a sósavat. Az egész gyár levegője tele volt ezzel a szúrós szaggal. Ő gumikötényben, gumicsizmában dolgozott, s lefogyott. 1967- 68-ban már rekedten, suttogva beszélt.. Ám még ilyen állapotban is, a párválasztásomban segítségemre volt. De amikor a szülési szabadságból visszamentem, már nem láthattam viszont – fejezte be Ica az emlékezést. MI pedig még sokáig a régi padokhoz ragadtan hallgattunk.
Dr. Jeney János nagy személyiség, igaz ember volt, ’56-os forradalmár; a 60. évfordulón kötelességem a Pongrácz Gergely Közhasznú Alapítvány felkérésének eleget tenni, és a forradalmárok még mindig hiányos arcképcsarnokát vele és általa is kiegészíteni.
Ónody Éva
azon egyetlen Tanítványa, aki a börtönkórházban meglátogatta őt