Anyukára emlékezem
Ha beleszagolok a múltba, a kalácsillat, a pernye- és kemence füstje egyszerre csapja meg az orromat. Anyuka kormosan mosolyogva hozza be az egymásra rakott meleg tepsiket, a lekváros buktát, a kapros túrós lepényt. Nevetünk, és amint megpuszilom, hideg az arca és dermesztő hideget áraszt vastag fejkendője is. A havat leveri hosszú szárú cipőjéről még a lépcsőn, de nem lép beljebb, csak benyújtja az előszoba asztalára a forró tepsiket. Még fordul egyet, az udvar végi kis házba a többi illatért.
Piros az arca, a vastag hóréteget már hajnalban ellapátolta a kerti utakról, az utcáról is. Jókedvét őrzöm és a hajnal illatát, a füst szagával együtt ma is érzem. A füst, ami fűtés közben bevette magát a ruhájába, a fák között is birtokba vette az egész levegőeget. Nem volt kellemetlen ez a szag, nem is bántott, ha reggel belecsapott az arcomba a széllel.
Anyuka kukoricaszárral fűtött. Fáradságos munkával járt, sokáig eltartott, amíg átmelegedett és szikrázni kezdett a kemence alja. A piszkafa arra kellett, hogy igazgassa a lobogó tüzet. Nekünk a fűtés szinte nem került semmibe, mert eltüzeltünk minden gizgazt. A kemence telhetetlen szája nyelte a kukoricaszárat is, anyuka állt előtte türelmesen, a szénvonóra támaszkodva, és hosszan nézte a lángokat. Vajon mire gondolt ilyenkor? A vörös fény lobogása rávetült, és egész alakját megvilágította. Őrzöm ezt a fénylő, füstös, drága képet, őt, aki soha nem érezte, hogy áldozatot hoz értünk. Természetes volt számára, hogy minden nehéz munkát ő végez el a ház körül. Az elnyűtt ruhákat, ócska kabátokat elrakta, jó lesz majd kenyérsütéskor. Károgó varjúk kísérték hajnali útjain, senki más. Ott feketéllettek a kerti fákon és várták a tavaszt a zúzmarás ágakon.