Dr Ritoók Zsigmond akadémikus, filológus, ókorkutató, a klasszika-filológia professzora, a hazai és külföldi egyetemek díszdoktora; Szent-Györgyi Albert-díjas, a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztjének birtokosa, Pro Scientia Honoris Causa díjas. 2009. május 24-én megkapta az egyik legrangosabb magyar tudományos elismerést is, a Bolyai-díjat.
Különben a földkerekség legnagyszerűbb tanárának tartottuk az ELTE n. Itthon generációk sorának demokrácia képzete az ő nevéhez fűződik, mivel az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen nagy szugesszivitással ő adja elő évtizedek óta az ókori görög és latin irodalmat, érzékletesen megjelenítve, a kor társadalmát is, a városállamok életét. Rajongtunk érte és csodáltuk őt. Ha választhatnék, – az ő hatására – én ma is az athéni demokráciában szeretnék élni.
Megilletődötten lépem át otthonának küszöbét, nem csak a tisztelet miatt, hanem azért is, mert egy öreg óra éppen az időt üti. Hosszan rezonál a jó akusztikájú nappaliban a gyönyörű hang, és máris felel rá a másik, majd egy harmadik. Mint kiderül ezek a ma már antik műtárgyak, öreg szerkezetek ugyanilyen pontosan mérték az időt már a dédapa és a nagyapa életében is, mint ma. S ami talán meglepőbb, ugyanazon a komódon, szekreteren álltak, ahol most. Így a letűnt nagypolgári családok légkörét sugárzó lakásban, könnyű a helyzetem, pillanatok alatt a múltba merülhetek, különösen megtisztelő, hogy Ritoók tanár úr idézi meg nekem gyerekkorát, családja történetét.
– Anyai nagyanyámra jól emlékszem, – kezdi a professzor úr – hisz 15 éves voltam 1944-ben, amikor meghalt. Tehát már irányíthatta szellemi fejlődésemet. Elvitt Lakner bácsi színházába, felhívta a figyelmem egy-egy filmre, amit érdemes volna megnézni. Észrevétlenül tette mindezt, nagyszerű pedagógiai érzékkel. Amikor kinőttem a játék, a mese világából, a következő nagy lépés volt a dolgok megbeszélése. Ekkor tanultam meg azt is, hogy mindent el lehet mondani, csak a megfelelő formát és módot kell megtalálni hozzá. Persze, erre a gyereket tanítani kell. Én abban légkörben nőttem föl, hogy a gyerek elmondhatja a véleményét, vitatkozhat a szüleivel, akár a nagyszüleivel is, akik aztán vagy helyre igazítják, vagy csak bölcsen mosolyognak, ha nagy szamárságokat mond. Sosem torkoltak le. Nem éreztem, hogy hallgatnom kell a nagyok társaságában. Sőt, provokáltak is, hogy szólaljak meg. Vasárnapokon sokszor az anyai nagyszüleimmel ebédeltünk és ott ültem a nagyok között én is az asztalnál. Hallgattam a beszélgetést, amiből persze eleinte semmit sem értettem, de láttam, hogy harag nélkül lehet szenvedélyesen vitatkozni. Miközben megbecsüljük egymást. Tudtam azt, hogy mindenki szereti a másikat, ha nem is ért vele egyet. Ez a legfontosabb, amit a nagyszüleimtől kaptam. Folytatódott a szüleimnél is ez a mentalitás; az otthonnak, a családnak ezt a termékeny légkörét körém tudták varázsolni. Mindehhez még hozzá tenném, hogy a gyerekkel úgy kell bánni, mintha felnőtt volna. Noha tudom, hogy neki is ugyanaz a véleménye, de érezze csak azt, hogy szerves része a családnak. Tehát meg van az ő fontos helye neki is, ami örömet és feladatot jelent és munkát, kikapcsolódást. Ebből a közegből nő aztán föl a normális felnőtt ember. Az, hogy olyanná lettem amilyenné, ez a szüleimnek és a nagyszüleimnek köszönhető.
– Nem akarok erőltetetten összekapcsolni össze nem illő dolgokat, de jól emlékszem tanár úr óráira; előadásaiban, az ókori görög világ leírásában nagyon fontos szerepet szánt a demokrácia érzékeltetésére. Például az agorák fontosságáról sokat beszélt, a nyílt- színi, a közösség előtti véleménynyilvánítás fontosságáról. Az életideálunk, eszményített elérhetetlen óhajunk lett ez a világ, az igazi polgári lét. Éppen a görög ókor, amit később soha nem tudott ilyen szinten megvalósítani az ember. Gondolom kicsi kori neveltetéséig vezethető vissza a tanár úr érdeklődése, ami a pályaválasztását is meghatározta.
– Biztosan. Egészen biztosan. Mert én kicsi koromtól kezdve azt szoktam meg, hogy értelmesen beszéltek velem, sosem gügyögtek hozzám. Emlékszem egy rossz álmomra. Andersen: Tűzszerszám című meséjében különféle kutyák szerepelnek és én azt álmodtam, hogy jönnek és üldöznek a kutyák, különösen egy, a Tányérszemű. Persze fölébredtem és sírtam. Édesapám odajött és nem azt mondta, hogy ez butaság, hanem azt; tudod, hogy kapupénzt szed a Szuhai néni, – ő volt a házmester – és a kutyának nincs kapupénze, tehát ő nem tud bejönni. Számomra ez olyan világos és értelmes felelet volt, hogy teljesen megnyugodtam. Tehát ezzel szeretném szemléltetni azt, milyen fontosak az érvek már a kicsi gyerek életében. Még nagyon fontos élmény, mind a szüleim, mind a nagyszüleim vonatkozásában, hogy soha nem éreztem becsapva magamat. Számíthattam arra, hogy amit mondanak, az úgy is van. Így megtanultam, hogy az ember a szavát tartja. Ezt velem szemben is, és tőlem is, elvárták. Továbbá, minden dolog csak addig önkéntes, amíg el nem vállaltuk, attól kezdve, pedig hogy elvállaltuk, kötelező a teljesítése. Nem lehet kibújni! Ezért mondom azt is, hogy mindaz, amit én nyújtok az órákon, azt másoktól kaptam.
– Vajon nem lett később nagyon nehéz, amikor a védett családi közegből ki kellett lépnie? Sok csalódás érte?
– Ez olyan, mint amikor a hajó kikötőbe érkezik. Tudtam biztosan, hogy van hátországom, ahová bármikor vissza lehet menni, mindent el lehet mondani. S ők is elmondják a magukét, és az én véleményemet is meghallgatják. Bár lehet, hogy már megszületett a döntésük, de éreztem, hogy fontos az enyém is. Egy szóval: az ember belenőtt fokozatosan a felnőttségbe. Akármi volt kívül a világban, ide mindig vissza lehetett jönni, ez biztos hátország volt.
– Pontosabban; hogyan és miért is választotta tanár úr a görög latin szakot?
– Azt kell mondanom, hogy a véletleneknek köszönhető. Én még nyolc évig tanulhattam latint, mert a nyolc osztályos gimnáziumban ez volt a rend. Nem különösebben kedveltem a nyelvet, bár érdekelt az ókor, hisz érdekes a mitológiai mesevilág, de a nyelv maga nem ragadott meg, nem tartozott a kedvenc tárgyaim közé.
– Ön lehetett az igazi eminens. Mindig, mindenből jeles volt?
– Igen, de hát nem minden jeles egyformán jeles. Már, mint tanár is jól tudom. Az egyik nagynénémtől régi könyveket kaptam, ő fiatal lányként a század elején klasszika filológiát tanult. Nekem adta a könyveit, és édesapámmal átválogattuk. Ókori klasszikusok voltak, természetesen és a kamaszban felébredt az érdeklődés, milyen könyvek is lehetnek ezek. A kíváncsiság oda vezetett, hogy 14 évesen elkezdtem fordítgatni. Persze rengeteget kellett szótároznom, de aztán megragadott és belelendültem. Éreztem, hogy a latinnal a görög nélkül nem lehet foglalkozni és annyit tudtam, hogy a kettőt együtt a bölcsészeten lehet elsajátítani. Korán felébredt bennem valami tanári hajlandóság, amikor az ismeretközlés örömébe belekóstoltam. Ez 1944-ben, történt, amikor nem voltak nyitva az iskolák, és az öcsémet tanítottam. Iskolát játszottam vele, ő volt a diák én a tanár. Félig komoly volt a játék, részemről azonban egészen az. Megint a nagyszülőkhöz térek vissza: A játék nálunk halálosan komoly dolog volt. Amikor egy-egy mesét eljátszottunk velük együtt, ők nem kacsintottak ki belőle, komolyan vették.
– Milyen meséket játszottak?
– A legkülönbözőbbeket. Emlékszem Arany János „Pázmány lovag „című versére, vagy a „Mátyás király és a cinkotai kántor”- ra. Az én Ritoók nagyapám volt a kántor és természetesen én Mátyás, a király. Ő tehát letérdelt előttem. Nekem pedig nem jutott eszembe, hogy ezzel komolytalanná teszi magát. A ráosztott szerepet mindenki komolyan vette. Ami úgy élt tovább, felnőtt életemben, hogy amilyen szerepet a társadalomban ránk osztottak, azt komolyan kell venni. A mackóinkkal például Medve Casinót játszottunk otthon: az egész család. Lefektettük az alapszabályt, és évenként közgyűlést tartottunk. S még valami: Én nagyon szerettem gyerekkoromban a verseket. Első sorban Arany János verseket mondtam könyv nélkül. Nem minden szót értettem ugyan, de megragadtak bennem a versek, már akkor, amikor még olvasni sem tudtam. Ha vendégek jöttek, elő is adtam. Nem kellett nagyon kérlelni. Az iskolában pedig minden felé szívesen szerepeltem. Mert a szereplés azzal a jó érzéssel jár, hogy van valaki, aki befogadja azt, amit a gyerek elmond. És higgye el, azok az órák, az ELTÉN, amire maga utalt, csak azért lehettek jók – néz rám a tanár úr ibolyakék szemével, – mert olyan volt az évfolyam, a hallgatóság is; jó befogadó, amely inspirál. A jó színházban is a közönség együtt játszik a színésszel.
–Vajon mivel foglalkozhattak a szülők, hogy ilyen mesterien jó módszerekkel nevelték a gyerekeiket?
– Gépészmérnök volt az édesapám, az édesanyám háztartásbeli és ketten voltunk testvérek. A neveltetésen kívül is sok mindent kaptam tőlük: Amit itt a lakásban lát, az mind a nagyszülőké vagy a dédszülőké volt. A bútorok, a tárgyak; ezeknek az óráknak az ütéseit már gyerekkoromban is hallgattam. Az íróasztal a dédanyámé volt, később édesapám használta és ez az az óra mindig rajta állt. Én most nem ezt, hanem a Ritoók dédapám íróasztalát használom. Volt egy folyamatosság a családban, persze lehet, hogy minden nemzedék egy kicsit másként élt, mint az előző, de a folyamatosság nem tört meg. Az Eötvös Kollégiumban, egy később ismert személlyé lett évfolyamtársam mondta, hogy ő egyáltalán nincs megelégedve azzal, ahogyan a szülei nevelték. Én pedig azzal kezdtem ezt a beszámolót, hogy nagyon elégedett vagyok mindazzal, amit a szüleimtől kaptam.
– Mert hiszen akkor bűn volt a polgári származás, talán azért sem vállalta föl ez az illető? – szólok közbe.
– Mások fölvállalták: ugyanakkor a címeres pecsétgyűrűjével kapcsolatban azt vallotta valaki nemes egyszerűséggel:” A háború előtt nem dicsekedtem vele, most viszont, a szocializmusban nem szégyellem!” Ha az ember a jót elfogadja a családtól, el kell fogadnia néha, azt is, ha valami hátrányos a számára, ha azért görbe szemmel néznek rá.
– Mert ha nem fogadja, el hűtlenséggel vádolhatják?
– Van, aki úgy érzi, szakítania kell a múltjával.
– Mert annyira mást akar.
– Igen, mert nem miden polgári család volt nemes és elékelő. Márai Sándornak szakítania kellett és ő mondja az Egy polgár vallomásaiban, hogy nagyon nehéz és fájdalmas volt mindazt kitakarítania magából, amit otthon kapott. S talán nem is egészen sikerült. Az ember életében igazán nagy tragédia, ha úgy érzi, szakítania kell a családjával: viharosan, soha vissza nem térő szándékkal elvégezni ezt, hát, bizony nem lehet egyszerű dolog.
–Tanár úr is szakított valamilyen mértékben, hisz nem a műszaki pályát választotta, mint az édesapja, hanem ellenkező irányba ment, bölcsésznek.
– Ilyen értelemben minden nemzedék szakított nálunk, mert apám mérnök volt, nagyapám orvos, dédapám ügyvéd.
– Műszaki végzettségük ellenére köztudottan komoly irodalmi, képzőművészeti és zenei műveltséggel bírtak a régiek, az orvosok, az ügyvédek, de általában az értelmiségi. Szerves része volt az életüknek a művészet ismerete és élvezete – szólok közbe.
– Igen, mert a nyolc osztályos gimnáziumban megkapták az alapokat. És ne felejtsük el, olvastak az emberek annak idején!
– Ön nagy könyvtárat örökölt, amint látom?
– Elég nagyot. – Szalad végig a szeme a könyvespolcokon. –Nehéz kérdés, mert hely hiánya miatt többször selejteznem kellett. A nagy arisztokrata családok szerencsésebbek voltak, a kastélyaikban külön könyvtár szobával. S ha bizonyos sorozatokra nem is volt szükségük, tudták, hogy annak kétszáz év múlva meg lesz az értéke. Ezt a polgári családok helyszűke miatt nem tudták megtenni. Sok esetben kibombázták és teljes vagyonelkobzással is sújtották őket, vagy például sok családot kitelepítettek Budapestről. Ez velünk szerencsére nem történt meg, így maradtak meg a mára már családi ereklyének számító bútoraink. Például ez az eredeti firenzei ülőgarnitúra 1840-ből való. Onnét hozatták a déd szüleim, Firenzéből.
–Mit is jelenthetnek Önnek ezek a bútorok?
– Például szívesen ülök annál az asztalnál, amelynél a nagyapám és a dédapám ült. Előjönnek a gyerekkori emlékek, mert azokat a tárgyak is előhívják.
A falakon családi fotók, fényképek dagerrotípiák. A Ritoók nagypapát sajnos most nem láthatom, mert valamilyen okból a tanár úr testvéröccse elvitte egy kis időre a képet. Nézem hosszan és meghatottan a déd-és ükapákat, a szépanyákat, barokk keretekben és eszembe jut az a nagymama, aki a minap sírva panaszolta el nekem, hogy amikor fényképet ajándékozott magáról imádott unokájának, azt a fia gorombán felháborodva visszaadta, – a gyerek jelenlétében, – azzal, hogy nem látod, nálunk nem divat fényképeket kitenni?! A megalázó szituációt, amit annyira jellemzőnek hiszek, most, meg is osztom a tanár úrral. Érdekel is a véleménye:
– Úgy látom, tanár úr, mostanában szinte kirekedtek a nagyszülők a családból. Olyan történeteket hallok, ami ezt a gyanút erősíti. Hogyan is töltheti be ma a nagyszülő a hagyományos szerepét?
– Annyival szegényebbek is lesznek azok az unokák, amennyivel kevesebbet kapnak a nagyszülőktől. De az emberi kapcsolatok meglazultak. Nem lehet leülni a 10 éves gyerek mellé azzal: Most gyere, beszélgessünk egy kicsit. Mert ahhoz légkör kell, folyamatos kapcsolat, amelyben néha kibukik a gyerekből valami fontos. S ha nincs meg ez a meghitt együttlét, nem jön létre a kapcsolat, – nem is napi, de legalább heti rendszerességgel; elszegényül, majd lassan érdemben megszűnik a kontaktus. Kirekesztődik az életükből a nagymama. S a kamaszkorban különben is bezárulnak a gyerekek, tehát addig kell hatni rájuk.
– A pénzkereső hajsza lépett az emberi kapcsolatok helyébe.
– Nemcsak. Rengeteg külső benyomás veszi el a helyet: nyelv és zeneóra, koncert, kirándulások, cserkész élet, színház. Különben lemarad a gyerek versenyben. Be kell jutnia az egyetemre! A fölvételi vizsgákon meg kell felelnie! És ez már az óvodában elkezdődik. A szülő igen korán, a gyereke érvényesülésének kényszer pályájára kerül.
– Mégis a régiek műveltségét irigyeljük.
– Mert azoknak volt idejük gondolkodni, ami nagyon fontos. Ezt a feleségem tapasztalta Olaszországban: Amit az Észak termel, azt a Dél eszi meg! A sajátos éghajlati különbségek miatt. Sajnos az olasz szellemi élet legnagyobbjai Délről származnak. Mint ahogyan a táplálékot is meg kell emészteni, úgy a tudást is. Mert gyomorbajos lesz, aki hirtelen túleszi magát. Olyan tömegű szellemi hatás éri a mai embert, ami már feldolgozhatatlan. Hogyan is lenne ideje azon elgondolkodni?! Mindenki abban él, hogy az én gyerekemnek elsőnek kell lenni! Ezért tanul németül, angolul, ezért jár korcsolyázni, énekelni, futballozni.
– Pedig már az iskolai tananyag is többszöröse annak, amit be lehet fogadni.
– Igen-igen! Én is azt hiszem, hogy a tananyagot tetemesen csökkenteni kellene, s bizonyos súlypontokra tenni a hangsúlyt. Már a gimnázium is rettenetesen túlterhelt. Csak egy homéroszi eposzt kellene tanítani, egy tragédiát, de semmi mást. Majd időt is adva elgondolkodni a részleteken! Az Odisszeát a gyerekek jól megemésztenék, különösen, ha iskoladrámaként el is játszanák. Többet kapnának ez által az ókorból, mint amikor átszaladnak még több nagy drámán. A drámapedagógiának egykor nagy szerepe volt az elmélyülésben. Nekem van egy öt éves unokám, aki vidéken él. Azt mondja az anyjának: A bácsi megkérdezte tőlem, hogy hívnak. Azt mondtam „Senkise”. Becsaptam a bácsit, mint Odisszeusz. – Mert ezt a momentumot én meséltem el neki az Odisszeából, s ő a maga számára így dolgozta azt föl. Valahogyan élménnyé kellene tenni minden más irodalmi alkotást. Átélni, ami a drámában történik! Velem a nagyszüleim ugyanezt tették. Eljátszottuk, átéltük. Valahogyan természetessé válik, ha az ember beleélheti magát a műbe, azonosítja magát egy-egy szerepelővel. „ Kivel azonosítom magam? ”- Ha így tanítanának, akkor nem hinné azt a felnőtt ember, hogy az ő igazsága az egyetlen igazság. Másnak is lehet, más szempontból igaza. Attól függ, melyik „szereplő” szemével nézzük.
– Tehát lehet öt éves gyereknek klasszikusokat mesélni. De hát köztudott, hogy Németh László is Arany János balladákat olvasott a három éves lányainak, hisz erről beszámol a „Lányaim” című kötetében.
– Bizony lehet. Mint egy mesét úgy kell elmondani: Volt egyszer egy fiú, úgy hívták, hogy Odisszeusz. Én még olvasni sem tudtam, amikor már részleteket tudtam a Toldiból. A nagypapa műve volt. Lehetett volna a János Vitéz is, de nálunk a Toldi volt a kedvenc. „Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán, Pedig még legénytoll sem pelyhezik állán.” Hogy mi a „vendégoldal „azt ma már nem csak a városi, de a falusi gyereknek is meg kell magyarázni. Nagyapám ügyesen rajzolt, és le is rajzolta nekem a vendégoldalt. Előttem van ma is a képe.
– Felolvastak Önnek, amíg nem ismerte a betűket.
– Igen. Rengeteget olvastak fel, mert én nagyon szerettem hallgatni. Ma pedig a tévé elé ültetik a kicsiket. Ez nem ugyanaz! A gyerek fantáziáját így lefékezik.
– Tanár úr, mi az a jó dolog ma, amit jobban csinálunk, mint régen. Mert bizonyára van ilyen.
– Bizonyára van, felel mosolyogva – de most nem jut eszembe.
/ S miután mindketten hosszan nevetünk, így folytatja, komolyra fordítva a szót. /
– Nézze, biztosan van. – Hallgat el tűnődve –De az én gyerekkorom nekem nagyon jó volt, s igen jól éreztem benne magam.
– Kérdezhetném kicsit tanár urat a mai életéről is? Úgy tűnik, sokat dolgozik ma is, 84 évesen. Hisz tanít az ELTÉN, most is két vizsgáztatás között értem el. Mint kikutattam, az Acta Antiqa főszerkesztője, az Ókortudományi Társaság elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia és az Európai Akadémia, valamint a római Academia Latinitati Fovenda tagja és emellett publikál a hazai és a nemzetközi szaksajtóban. Hogyan győzi?
– Nehezen. Sok az adminisztratív munka: testületekben ülni, a pályázatokat bírálni, hallgatóknak ajánlást írni, hogy milyen ösztöndíjat kapjanak. Ezeket nem szeretem már.
– Mit szeretne?
– Foglalkozni egy kicsit a tudománnyal. Amint látja ezt a halom munkát az asztalomon: Ezek közül kell választanom; mit csináljak: amit kötelességem csinálni, vagy amit szeretnék.
– Legközelebbi terve?
– Az elmúlt 2-3 év jubileumokkal telt, nagy írókat ünnepeltünk. Többet foglalkoztam magyar irodalommal, mint az ókorral. Adós vagyok a „Görög zene, kritikai szöveggyűjteményé”-vel. Még a nyolcvanas évek végén az NDK-ban tervbe vették a kiadását, ennek német változatát. Már szinte elkészültem vele, amikor megszűnt az NDK, és annak akadémiai kiadója. Azóta elfeküdt, talán most egy német kiadó megjelentetné, de az azóta eltelt két évtizedet is bele kell dolgoznom.
– Mostanában nem járt Görögországban? Ön, aki annyit tud erről a kultúráról, – gondolom – másként érzi ott magát, mint mi.
– Az ember nagyon különösen érzi ott magát, amint fölmegy az Akropoliszra, a lépcsőkön, amelyeken még Periklész és Szophoklész is járt. Érdekes, nekem Delphoi nem volt olyan nagy élmény, mint általában szokott lenni. Nekem Olimpia és Epidaurusz volt a nagy.
– Ez örömmel tölt el engem is, – bólogatok – mert igazolva érzem magam. Ugyanis majdnem ottfelejtett a csoportvezető Epidauruszban, az Amfiteátrum lépcsőjén, 1979-nek őszi alkonyán. Már beszálltak a buszba, amikor magamhoz tértem. – magam is meglepődöm, hogy előbukkant hirtelen ez az emlék.
– Mert ez olyan hely, ahol meg lehet gyógyulni. Nem tudom miért, de Olimpiában Pheidiász műhelyében egészen testközelben érzi az ember a korabeli nagyságokat. Igen, ők mind itt voltak egykoron, és most én is itt lehetek! De sajnos, már nagyon régen nem jártam Görögországban.
–S vajon miért? –
– Négy kicsi unokám van, nyaranként többnyire velük szeretek lenni. S az idő! Különben is nehézkes vagyok.
– Pedig a felesége jó partner lenne ehhez, ugye?
– Igen. A feleségem is nehézkes, úgyhogy ő nagyon jó partner.
Ónody Éva