Ónody Éva

Szinopszis az Emigránsok című kötetről

Hozzánk édesedett Rodostó c. kötetemben,
t
izenhárom emigránst idézek meg, kedvenceim egy részét.

 Itt közlöm, a Napkút Kiadónál megjelent munkám előszavát..

   Újabb kötetem jeles emigráns személyiségeknek szentelem, akiket már korábban, / az 1980-as évek elejétől, esetleg az 1970-esek végén / megírtam. Az ő sorsukban kicsit tetten érhető az anyaországi, magyarság helyzete is, – hiszen innen kényszerültek elmenni, más hazát keresni. Az itthoniak, a mi nemzedékünk, / s még az előttünk és utánunk jövők is, / megszenvedték a rendszert; például a kitaszítottságot, azt a helyzetet, amely szerint, mi sem igen leltük honunkat a hazában. Csakhogy általában nem az életünket kockáztattuk, csupán a szabadságunkat orozták el tőlünk és a félelem uralta az életünket.  Ők, a második világháború utáni menekültek vagy az ’56-os forradalom emigránsai, a politikai üldöztetés vagy a kötél általi halál elől menekültek Magyarországról. Pontosabban disszidáltak. Hiszen itthon csak így szóltak róluk a hivatalosságok. Emigránsok csak az 1990-es változások után lettek.

   Ők a tizenhárom jeles személy, akiket több mint negyven éves újságírói munkásságomból emeltem ki, Ausztriáig és Ausztráliáig futottak, s a társadalom különböző rétegeiből kellett útrakelniök. A befogadó ország polgáraiként pedig egytől-egyig bizonyítottak; valakikké, megbecsült, értékes állampolgárokká lettek második otthonuknak. S tegyük hozzá mindjárt, bármely földrészre vetette őket a sorsuk, hasznára váltak az anyaországnak.

   Hogy az első szabadon választott miniszterelnökünk Antall József nem vonta be őket, az úgynevezett rendszerváltoztatás munkájába, fölháborította a közvéleményt, de ők sem tudják feldolgozni a mellőztetést a mai napig. Jelentős veszteségként könyvelhetjük el mindannyian, utólag is, hogy a hivatalos politika lemondott róluk. Pedig boldogan, nagy reményekkel jöttek haza, értékes szellemi, kapcsolati tőkéjüket, és pénzüket is hozták, fölajánlva a haza javára. De nem kellettek.

   Néhányan már a hetvenes években is haza- hazalátogattak, főleg akiknek már állampolgárságot adott a befogadó ország. Ők tizenhárman a következő személyek:

   Borbándi Gyula, aki az egyetemes magyar irodalom legjelentősebb lapját szerkesztette Münchenben és az itthon tiltott magyar kultúrát szolgálta a Szabad Európa Rádióban. Hasonlóan a nemzet őre volt Tollas Tibor, a Nemzetőr létrehozója, és majd fél évszázadig a mindenese; Domahidy András pedig Ausztráliában érkezett be a magyar irodalomba, földbirtokosból lett íróvá, az itthon meghamisított arisztokrata világ hiteles rajzát adva, több remek prózájában.  Gróf Nádasdy Ferenc „ A legnagyobb fényre emelt család” utolsó magyar férfi tagja pedig Kanadából hazatérve teljes életével bizonyította ugyanezt. Pongrácz Ödön, a nyolc örmény testvér közül az egyik, Pongrácz Gergely bátyja, megtisztelt azzal, hogy átadta ’56-os naplóját, amivel a forradalom néhány eseményét nem csupán feltárta, de hitelesítette is. A Los Angelesben élő, milliomossá lett Lassan György szintén ’56.-os forradalmár, a Práter utca parancsnoka volt, és a mai napig küzd azért, hogy senki se hiteltelenítse, és ne sajátítsa ki a forradalmat, akinek nem volt köze hozzá. Malfatti-Eszterházy Alice édesapja Eszterházy János felvidéki mártír rehabilitálásáért küzd évtizedek óta.

   A kötetem másik asszonya a Venezuelában élő Kuncelné Fényes Ildikó egész Latin-Amerika Magyar Szervezetei Országos Szövetségének elnöke. Így képviseli a földrész magyarságát a Magyar Állandó Értekezleteken. Páter Hites Kristóf bencés szerzetesként, vándorló rendtársaival az Államokban San Francisco körzetében megalapította az amerikai földrész első bencés szerzetes rendjét, benne egy jelentős katolikus iskolával. Magay Dániel, egyetlen sportoló az összeállításban, arany kardvívó, Szeged olimpikonja Kalifornia gazdaggá lett, feltaláló vegyésze. Jakabffy Ernő a nagy multú örmény család tagja, az elismert és ismert adakozó, jellemes férfi, aki Svédországban is a gyergyói erdők zúgását vélte hallani. Hazajött segíteni a Magyarok Világszövetsége munkáját, és az itt szerzett tapasztalatok az öngyilkosságba kergették. A Kölnben élő Világhy házaspár örökbefogadási kálváriája a Kádári szocializmus hiteles rajza, de mondhatnánk azt is: karikatúrája. A Szilvay fivérek Helsinkiben lettek világhírűek, a vokális Kodály módszert a vonós hangszerek oktatásában alkalmazva.

   Velük, a „megtűrt” korszakban, anyanyelvi kongresszusokon, találkozhattam, az Új Tükör munkatársaként. Telefonon is kérhettem interjút, ha másként nem sikerült elérnem őket. Így jelenhettek meg a „tiltott” és „tűrt” korszakban a portrék róluk.

   A szerző számára rendkívül izgalmas olvasmánynak bizonyulnak a régi írások, de lehet, hogy mára mások számára is társadalom-történeti érdekességek. Ma is lázba hozott, hogy újból beszélhetek velük, amit képtelen voltam legyűrni magamban. És ettől lettek érdekesek ma a régi írások is. Azonnal kutakodni kezdtem és valamennyiüket elértem. Általában azt kérdezem, mi történt velük, és a környezetükkel, az elmúlt évtizedek alatt. S ha ők ezt már nem is mondhatják el, mert véglegesen emigráltak közülünk, de a szeretteik a barátaik beszéltek helyettük.

   Kissé magam is meglepődtem, hogy a régi írásaim ma is életképesek. Engem semmiféle pártfegyelem nem kötött akkor sem. Nem akartunk hűséges krónikásai lenni a kádári politikának hacsak nem bírálói. Engem mindig is vonzottak a legkiválóbbak, a jelentős személyiségek, akik fölébe nőttek a mindenkori hazai állapotoknak.

 Mivel a társadalmi valóságból kiragadott kis csoporttal foglalkozom, műfaját tekintve valamiféle ismeretterjesztő avagy irodalmi szociográfiának minősíthetem a munkámat, ami szociológiai elemeket is tartalmaz. Nem csupán interjúk, hiszen feltárom a múltjukat és a jelenüket, az életüket, és a társadalmi helyzetüket.

 

Ónody Éva

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.